Facebookon

Szakmai bemutató Nyomtatóbarát változat

 

Kerülő Judit

EGY TANULMÁNYKÖTET SZAKMAI BEMUTATÓJA

Engedjék meg, engedjétek meg, hogy személyes dologgal kezdjem. Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek, és én köszönthetem a szegedi kollégákat a képzés 40. évfordulójának alkalmából rendezett konferencián.

Ezt a mondatot pedig kérem, ne úgy értsék, mint egy szokásos protokolláris köszöntést. Valóban megtiszteltetés itt lenni, több okból is. Egyrészt egy patinás felsőoktatási intézmény felkérése mindig megtisztelő, másrészt én magam is pontosan 40 éve vagyok részese a képzésnek. Először mint hallgató, majd mint külső gyakorlatvezető, azután oktató, szakfelelős, intézetigazgató. Pontosan tudom, tanúja és részese voltam azoknak a sikereknek – ilyen kevés volt –, a kudarcoknak, szakmapolitikai változásoknak, amelyek ezt a 40 évet jellemezték. Mi, akik kezdetben talán véletlenül, de később egyre tudatosabban és egyre kitartóbban maradtunk ennél a szakmánál, mindig etalonként tekintettünk a szegedi képzésre. Tudtuk, hogy valamit jól csinálnak, és ennek három nagyon fontos mutatója, bizonyítéka volt, van. Az egyik, az első és mindig az első, a hallgató. Akárhányszor találkoztam az elmúlt 40 évben szegedi hallgatóval, jó értelemben vett elfogultságot, szakmai felkészültséget és hivatástudatot éreztem, legyen ez OTDK, konferencia előadás, konferenciaszervezés, idegenvezetés, vagy közművelődési konferenciára való invitálás.

A másik mutató, az oktató kollégák: nem volt az elemzett időszakban olyan szakmai rendezvény, találkozó, ahol a szegediek ne jelentek volna meg, akár kutatásaikat, akár a szak fejlesztésének, fejlődésének új irányt adó javaslataikat ne fogalmazták volna meg. Sokat köszönhet a szakmánk a szegedi közösségnek. Az soha sem véletlen, ha jó szakemberek dolgoznak együtt, hisz ismerjük a munkaerőpiac kegyetlen törvényeit, a jó szakember, aki mindig nagy kincs, előbb-utóbb olyan helyre megy, ahol kamatoztatni tudja felkészültségét, erényeit, kvalitásait. A harmadik mutató, ez a kollegiális, baráti légkör, amelynek megtermékenyítő, a nehézségeken, konfliktusokon átsegítő hatását ez a kötet is jól bizonyítja.

Amikor az embert felkérik egy feladat elvégzésére, és valóban van lehetősége arra, hogy válasszon, megcsinálja-e ezt vagy sem, akkor először azon gondolkodik, van-e értelme a feladatnak. Amikor T. Molnár Gizella felkért arra, hogy a tanulmánykötetet bemutassam, eszembe sem jutott azon töprengeni vajon van-e értelme annak, hogy akkor, amikor, ahogy ő fogalmazott „ha nem sok okunk van ünnepelni”, egy kötet megjelenjen. Már, hogy ne lenne! Először is, ha cinikus szeretnék lenni, van értelme azt ünnepelni, hogy még élünk. Aki végigolvassa a kötetben megjelent írásokat, megérti, hogy ez a mi szakmánkban óriási dolog.

Gaál István 1963-ban készült ’”Sodrásban” című filmje jutott eszembe, amikor megláttam a jubileumi kötetet.

A fiatalabb korosztály kedvéért engedjék meg, hogy röviden összefoglaljam a film történetét.

„Egy Tisza-parti településen együtt tölti szabadidejét egy baráti társaság. Az összeszokott társaság fürödni megy. Vidáman töltik a napot, sütkéreznek a parti homokon, lubickolnak, virtuskodnak a hűs hullámokban és eközben éri őket a tragédia: egyik társuk a vízbe fullad. Ettől kezdve a társaság tagjai egyenként egyéniséggé formálódnak. Mindegyikük számvetést készít: megvizsgálja a környező világgal, a többiekkel való kapcsolatát, mindegyikükben felmerül az egymás iránti felelősség problémája.”

A kötetet olvasva, pontosan ugyanezt érzem. Adva van egy Tisza-parti, nevezetesen szegedi baráti társaság, akik eddig, látszólag többször is, sütkérezhettek a napon, (nemcsak azért, mert Szeged a napfény városa is), a sikerekben, hiszen sok-sok hallgatót ismertettek meg a szakmával, formálták, alakították személyiségüket, identitásukat. Úgy gondolták, úgy látták értelmes célért dolgozhattak, hiszen mi lehet szebb és nemesebb annál, hogy elégedett hallgatókat készíthetünk fel leendő szakmájukra. Nem hiszem, hogy a jelenlévőknek bizonyítani szükséges, mennyire nem könnyű elérni, hogy elégedettek legyenek a hallgatók. De itt – és erről a kötet tanulmányai meggyőzik az olvasót – valóban elégedett hallgatók fejezték be és kezdték újra a képzést. Természetesen vannak virtuskodások is – hol nincsenek? – és aztán, egyszer csak bekövetkezik a tragédia. Amit idáig felépítettek, felépítettünk, arról ki tudja miért, azt próbálták, próbálják bebizonyítani, hogy alapok nélküli légvár, szakmaiságot nélkülöző kontármunka, értelmetlen, felesleges dolog. Hiába érveltünk, számokkal, adatokkal bizonyítottuk az ellenkezőjét, mutattuk ki akkreditációs követelmények alapján is, hogy minden vonatkozásban teljesítjük a szakmai, tudományos elvárásokat.  Egyik szakunknak vízbe kellett fulladnia, és ettől kezdve ennek a baráti társaságnak a tagjai még inkább egységgé formálódtak, számvetést készítettek, és ennek most kézzel fogható produktuma ez a kötet, amellyel a szerzők igazolják az oktatók egyéni és intézeti kutatásainak sokszínűségét, a kutatóműhelyek következetesen átgondolt és megtervezett tevékenységét.

Farkas Éva azzal a mottóval indítja tanulmányát, hogy „A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenül maradjanak”.

Nekem ez a kötet azt igazolja, hogy jelen esetben a jók nem maradtak tétlenek, tehát a mottóban megfogalmazott állítás nem következik be.

A kötet lektora nálam sokkal frappánsabban és részletesebben elemezte a megjelent tanulmányokat, elnézést kérek, ha az előzetes elvárásoknak én most nem feleltem meg, és nem ismertetem egyenként azokat. Egy tanulmánykötetből úgyis mindenki elsőként a számára érdekeseket, fontosakat olvassa el, szemezget, válogat, és ebben mindig benne van az egyéni, szubjektív döntés. Én, aki megéltem és átéltem ezt a korszakot, természetesen mást emelnék ki, mint a lektor, a szerző vagy a potenciális olvasó.

Születésnap van, ilyenkor nem szoktuk az ünnepeltet figyelmeztetni arra, hogy bizony gyűlnek, sokasodnak a ráncok, és ideje ráncfelvarráson gondolkodni. A tanulmánykötet számomra azt bizonyítja, hogy a szegedi kollégák már túl vannak ezen a bizonyos ráncfelvarráson és megfiatalodva várják az új szakra a hallgatókat, hogy ismételten felkészíthessék őket az immáron sokadszor megújuló szakmájukra.

Ehhez a szép és konfliktusok árán megvalósult újabb kihíváshoz kívánok a 40 évet meghazudtoló fiatalos lendületet, szakmai sikereket, értő szakmapolitikusokat és olyan változatlanul termékeny, alkotó légkört, mint ami ebből a kötetből árad.

A felkérést tisztelettel megköszönve, ajánlom a kötetet a társadalomtörténészek, oktatáspolitikusok, társadalomtudósok és természetesen a leendő hallgatók számára, bízva abban, hogy egyben az új szakmánk, a közösségszervező képzés első hivatalos tankönyvét is kezünkben tartjuk.

Szeged, 2016. április 27.                                     Kerülő Judit – sorstárs